100 ÉVE SZÜLETETT LÁNG SÁNDOR

Írta: Gábris Gyula - Horváth Gergely

Jeles évfordulót ünnepelhet idén a magyar földrajztudomány: egyik legkiemelkedőbb alakja, LÁNG SÁNDOR 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Mivel halála óta nem jelent meg életét és tevékenységét részletesebben elemző írás, ezért az évforduló arra kötelez, hogy kissé elfelejtett munkásságát felidézzük.

1913. július 29-én született Rákosszentmihályon, ahol édesapja lakatosként dolgozott. Ahogy ezt egy róla szóló, önéletrajzi ihletésű írásban az újságírónak elmondta, „…édesapám és… édesanyám már egészen kicsiny koromtól figyelésre és tanulásra biztatott… csakhamar kiderült, hogy van egy különös képességem: már akkor kitűnően tudtam tájékozódni, s meglehetősen jól emlékeztem arra, amit láttam”. Elképesztő emlékezőtehetségéről később kollégáinak, tanítványainak serege szerezhetett tanúbizonyságot. Különleges „produkciója” volt az, hogy egy találomra bemondott földrajzi koordináta 5 foknyi környezetében felsorolta a fontosabb hegyeket, folyókat, városokat stb., amelyeket egy kéznél levő atlaszban azonnal ellenőrizni is lehetett. A hosszú gyalogtúrák végén pedig megmondta, hogy a legközelebbi vasútállomásról percre pontosan mikor indul és érkezik haza a vonat, mert kívülről tudta Magyarország vasútvonalainak teljes menetrendjét, beleértve az általa „madzagvasútnak” becézett szárnyvonalakét is.

A természeti jelenségek iránt korán megnyilvánult különleges érdeklődése miatt nem véletlen, hogy megnyerte a középiskolások földrajzi tanulmányi versenyét. Miután Budapesten jeles eredménnyel érettségizett a Kemény Zsigmond Általános Reáliskolában, beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Egyetemi éveire visszaemlékezve így írt első utazásairól: „Rengeteg vidám utat tettünk... CHOLNOKY professzor irányításával végigjártuk Itáliát. Láttuk a működő Vezúvot. Éjszaka föl is kapaszkodtunk rá, mondván: akkor legalább jól ki lesz világítva. Nem is csalódtunk: megcsodáltuk a kráterekből kilövellt izzó lapillik… millióit. Megnéztük a felsőolasz tavak vidékét, az Appennineket, s láttuk a műemlékek sokaságát. Észrevettük az ezer-, kétezer éves alkotásokon, hogy az ember hogyan próbálta mind jobban és jobban uralni a természeti erőket. Jártunk persze közelebb is: valósággal végigvizslattuk például a Kárpátokat, s a még közelibb hegyeket…”.

1936-ban földrajz-természetrajz szakon tanári oklevelet szerzett, sőt alig két évvel később CHOLNOKY JENŐnél már doktorált is Buda környéki folyóterasz tanulmányaiból. A tanítást középiskolai tanárként Egerben, a Dobó István Gimnáziumban kezdte, majd Budapesten, a Toldy Ferenc Gimnáziumban folytatta. Ezekre az évekre így emlékezett vissza: „…intenzív tanítási gyakorlatot szereztem, s volt időm tudományos munkára is. Egerből indulva főleg a Bükköt cserkésztem be, a fővárosból pedig a Bakonyt, a Duna-kanyart, a Balaton-vidéket. Így aztán élhettem legszűkebb érdeklődési körömnek, a geomorfológiának, a földfelszíni alaktannak, vagyis annak a váznak, melyre az egész földrajztudomány épül. Hiszen az alaktól és a formától függ úgyszólván minden természeti jelenség, sőt, bizonyos fokig az emberi társadalom is. Ezért gyalogoltam mindenfelé, ezért kellett a kőzetanyagokat is megvizsgálnom. Vittem tehát minden tudományos célzatú kirándulásra a különböző gyűjtőeszközöket, a kőzettörő kalapácsot, a pontos helymeghatározáshoz, formarögzítéshez szükséges térképeket, a magasság- és lejtőszögmérőt, a különféle vegyszereket (főleg a sósavat, a legegyszerűbb minőségi elemzéshez), vittem a laza kőzetek apró szemcséinek meghatározásához a szemcsenagyságmérőt, a nagyítóüveget, s mindezekhez még a megfelelő turista felszereléseket is, az esti vihar ellen. Mentünk a hegyekben nyáron és télen. Még a hó formáját is tanulmányoztam. Ekkoriban találkoztam a pár centis hazai hórétegbe ágyazott szaharai vörös porral… Egyszóval kutatás közben mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a formák és a jelenségek összefüggnek, s komplex vizsgálódás és szemlélet nélkül munkánknak nincs semmilyen gyakorlati jelentősége. Célunk viszont az volt, hogy a társadalom természeti környezetét mind hatékonyabban megismerjük, s a tudást felhasználjuk. Hiszen minden természeti tényező bizonyos fokig energiaforrás, melyet a társadalom hasznosítani kíván…”.

Ez a négy év igen termékenynek bizonyult, különösen, ha azt nézzük, hogy középiskolai tanári kötelezettségei közben végezte terepmunkáját. Ezalatt vizsgálta végig a felvidéki folyók teraszrendszerét: tanulmányai jelentek meg a Sajó és a Hernád (beleértve az akkor Szlovákiában maradt szakaszaikat is), a Bódva és a visszatért Felső-Tisza vidékéről.

A budapesti Egyetemen frissen alakult Természetföldrajzi Tanszék vezetője, BULLA BÉLA 1942-ben meghívta tanársegédnek. Ekkor kezdett kiteljesedni szakmai pályája, amit azonban a háború rövid időre megszakított. Erre így emlékezett: „1944-ben – épp légiriadó közben – megtartottam magántanári előadásomat a karsztmorfológia tárgyköréből – egy pincében… Jöttek a háború végnapjai, s katona lettem… Szakmámhoz illően: meteorológus. Rövid ideig tartott az egész, s szerencsével jártam: noha vagy tízszer körülbombáztak, mindig a szomszéd ház dőlt össze. Még egy akna is becsapott mellém, de engem egy téglakerítés megóvott. 1945. január 19-én elmentem a Múzeum körútra, az egyetemre, romokat takarítani. Mindenfelé törmelék, ágaskodó vastraverzek. Hát nekifogtunk. Vagy öten kezdtük, s én a dékán megbízásából újjáépítési főbiztos lettem”.

A háború után végre minden energiáját az oktató- és kutatómunkájának szentelhette. Ezek voltak legtermékenyebb évei. Kedvenc tudományterületei, a teraszok és a karsztok kutatása mellett a hidrometeorológiától az ősföldrajzi jelenségekig számos további témával foglalkozott. Magyarország tájait kutatva a fentieken túl különösen az Északi-középhegység vidékeinek felszínalaktani és vízföldrajzi kérdései foglakoztatták. Tanulmányaiban, majd az azokat összegző, a Börzsönyt, a Mátrát és a Cserhátot feldolgozó tájföldrajzi monográfiákban máig megszívlelendő példát mutatott a komplex tájelemzés szempontjaira és módszertanára. Ő még a klasszikus terepkutatások híve volt, a vizsgált területek szinte minden négyzetcentiméterét bejárta, naponta 20-30 km-eket gyalogolt, rendkívül szerény körülmények között szállt meg és étkezett. Az a szó járta a tanszéken, hogy LÁNG SÁNDOR gyűjtötte össze vasszorgalommal annak a hatalmas terepi megfigyelési adattömegnek a nagy részét, ami a trópusi tönkösödés elméletének hazai bizonyítékául szolgált, és BULLA klimatikus morfológiai elméletének meghatározó részét jelentette. Az ötvenes években végzett terepmunkáinak eredményeként számos rövidebb írása jelent meg, amelyek közül véletlenszerűen kiemelve megemlíthetők a Budapest környéki hegyekről (Gerecse, Pilis, Visegrádi-hegység), a Bakonyról, a Bükkről, valamint az Aggteleki-karsztról írt rövidebb munkái. De nemcsak a hegyeket vizsgálta, a Szekszárdi-dombságról, a Sárközről, a DK-Alföldről, vagy a Rába vidékéről írt dolgozatai is mutatják, hogy vitathatatlanul Ő volt a földrajzosok között, aki a legjobban ismerte, sőt kutatta Magyarország tájait. Egyéniségéhez az analitikus kutatások álltak közel, amit a csaknem 300 tudományos közleménye bizonyít. Emellett számos tankönyvet és egyetemi jegyzetet is írt; témakörük a földrajz alapfogalmaitól a térképészeten és a matematikai földrajzon, valamint az általános természetföldrajzon át a távoli kontinensek (akkor még leírónak nevezett) regionális természetföldrajzáig terjedt.

Pályájában átmeneti változást jelentett, hogy 1958-1963 között a budapesti egyetemi katedrát öt évre fel kellett cserélnie a szegedi egyetemével: a nyugdíjba vonult PRINZ GYULA helyét vette át tanszékvezetőként, és ingázott a két város között. Majd mestere, BULLA BÉLA korai halála után visszatért Budapestre, ahol csaknem egy évtizedig (1965-től professzorként) vezette az Általános Természeti Földrajzi Tanszéket. Ezekről az éveiről szerényen így beszélt: „Az esztendők során jó néhány tudományos munkát publikáltam, s írtam vagy tíz egyetemi jegyzetet. Mind e közben szenvedélyesen tanítottam, mert valósággal bolondja vagyok e hivatásnak. Gyakran kiviszem a hallgatóságot a hegyek közé, hogy végigjárjunk bizonyos útvonalakat. Ilyenkor már a vonatkerekek kattogásából megmondom, hogy merre járunk. Amikor pedig leszállunk, pár forduló után átadom diákjaimnak a karmesteri pálcát: vezessenek…”. Alapelve volt, hogy a természeti jelenségeket legalaposabban, legrészletesebben a terepen lehet megismertetni a hallgatókkal. Nagyon szeretett utazni, külföldi tájakat is bejárni. Sajnos élete legnagyobb részében az akkori politikai viszonyok miatt a Föld számos térsége elérhetetlen volt számára, de a hatvanas éveket követően Európa egy részét és különösen az egykori Szovjetuniót alaposan felfedezhette, ezeknek az utaknak a tapasztalatai nagyon sokban hozzájárultak tankönyvei megírásához.

1978-ban vonult nyugdíjba, de sajnos egészsége megromlott, és 1982-ben váratlanul elhunyt. Január 5-én koradélután, befejezve a vizsgáztatást, szokatlan módon fáradtságra panaszkodott, és mielőtt hazaindult volna, leült a titkárságon, egy teát kért a titkárnőtől, majd azzal búcsúzott, holnap folytatja. A reggelt már nem érte meg. Halálát nemcsak a földrajztudomány képviselői fogadták megrendüléssel, mert a földtudományoknak szinte minden ágát tudósi szinten ismerte és művelte. Ahogy RÓNAI ANDRÁS, a fiatalon geográfusként maradandót alkotó, majd kényszerű pályaváltása után jó szakmai nevet szerző geológusunk mondta megemlékező beszédében: „Különleges érdeklődést mutatott a társtudományok iránt. Nemcsak érdeklődő, hanem aktív dolgozó tagja volt sok társadalmi és tudományos egyesületnek, szerkesztőbizottságnak. A Magyar Földrajzi Társaságnak választmányi tagja, egy időben társelnöke, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaságnak elnöke, a Magyar Hidrológiai Társaságnak, Meteorológiai Társaságnak és Társulatunknak [a Magyarhoni Földtani Társulat nevében beszélt] is választmányi tagja volt”. És valóban, bár LÁNG SÁNDOR alapvetően geográfus volt, a természetföldrajz kiemelkedő művelője, de egészében több annál; nyugodtan nevezhetjük a földtudományok polihisztorának, aki személyében megtestesítette a földtudományok egységét. Tudása, eredményei alapján lehetett volna a kőzettannak vagy az éghajlattannak a professzora is. Munkásságának éppen ez napjaink számára egyik legmaradandóbb tanulsága: igazi tudást csak az adhat át a tanítványoknak, aki maga is széleskörű, átfogó ismeretekkel rendelkezik.

Nemcsak kiváló tudós volt, hanem szeretetreméltó személyiség is. Akik még ismerték, tanúsíthatják, de ez tükröződik kortársai visszaemlékezéseiből is. Jól kifejezte ezt a halálakor a barlangászok és karsztkutatók nevében írt búcsúztatóban DÉNES GYÖRGY: „…szelleme köztünk él tovább... Derűs és mélyen emberi egyéniségét… a magyar karszt- és barlangkutatók egész nemzedéke zárta szívébe”. RÓNAI ANDRÁS pedig így jellemezte: „Egyszerű tiszta lélek volt, akire az egyetemi tanári szép karrier sem rakott sem díszt, cicomát, sem hivalkodást, dölyföt, sem a beérkezett ember lusta kényelemszeretetét. Jellemével is példaadónak, tanítónak, tanárnak született s végig az is maradt”. Egy fennhéjázó adjunktus kollégánk egyszer megrótta a hivatalsegédet (aki társa volt a terepmunkák során tett nagy gyaloglásokban), mert nem professzornak szólította a folyosón. Sanyi bácsi erre azt mondta: „Imre nem tud nekem megtisztelőbbet mondani annál, hogy tanár úr”.

A tudomány fejlődik, az újabb kutatások gyakran felülírják a korábbi megállapításokat. A tudós sorsa, hogy munkássága idővel kisebb-nagyobb mértékben elfelejtődik. Bár LÁNG SÁNDORt is ritkábban idézik már a mai munkákban, születésének jubileumán mégis elmondhatjuk, hogy tudásvágya, tökéletességre való törekvése, a tudományhoz, oktatáshoz, hallgatókhoz, tudóstársakhoz és az egyszerű emberekhez való viszonya, a hívságokról való lemondásának képessége, maradandó kutatási eredményei, a szakma iránti alázata a mai napig példa lehet minden földrajzos számára.