CZIRBUSZ GÉZA: A MAGYAR TÁRSADALOMFÖLDRAJZ „TEMETETLEN” MEGALAPÍTÓJA

Írta: Dr. Hajdú Zoltán
igazgatóhelyettes, egyetemi docens,
a földrajztudomány kandidátusa, MTA RKK DT1, Pécs

Bevezetés

Az életút és a bonyolult személyiség

A tudományos teljesítmény újdonsága és értékei

Összegzés

Bevezetés

Czirbusz Géza (1853-1920) a magyar földrajztudomány egyik legellentmondásosabb alakja, talán legtudatosabban feledésre ítélt, illetve kényszerített személyisége. A magyar földrajztudományban ugyan nem egyedi esetről van szó, de Czirbusz teljesítménye és „feledtetése” eléggé nyilvánvaló ellentmondásban van egymással, ha az érdemi összevetést elvégezzük.

Czirbusz halálakor a magyar földrajztudomány akkori meghatározó alakjai inkább megkönnyebbültek, semmint sajnálkoztak volna. Ez abban is kifejeződött, hogy a Magyar Földrajzi Társaság folyóiratában nem jelent meg érdemi nekrológ Czirbuszról. (A Földrajzi Közlemények sokkal kisebb tudományos teljesítményű egyéniségek elhunytakor is mindig megemlékezett.) A Föld és Ember c. folyóirat 1921-ben megtörte a hallgatás falát, s néhány tekintetben elismerte Czirbusz Géza „elsőségét”. A Piarista Rend – mint minden elhuny tagjáról – megemlékezett Czirbusz Gézáról, de a földrajzi kutatásainak „objektív értékelésétől elzárkózott”, a Föld és Ember nekrológjának minősítését tették magukévá a szakmai eredményeket illetően.

Kísérletünk nem az első Czirbusz tudományos teljesítményének a felmérését illetően, Haltenberger Mihály már 1935-ben megpróbálta napirendre tűzni Czirbusz szakmai újraértékelésének és felértékelésének a kérdését, de mindenfelől durva elutasításra talált.

Mendöl Tibor 1947-ben röviden értékelte Czirbusz Géza tudományos eredményeit, de a mindig visszafogott Mendöl sem tudott szabadulni a korábbi viták árnyékától, s a magyar földrajztudomány „hivatalos”, elutasító álláspontjától.

Fodor Ferenc kéziratos földrajztörténeti művében és életrajzi összeállításában sokértékűen elemezte Czirbuszt és életművét. Részben az utolsó magyar polihisztorok egyikeként minősítette, de úgy vélte, hogy Czirbusz nem haladt túl Ratzelen, holott ekkor Ratzel már meghaladott volt. (A két világháború közötti véleményéhez képest Fodor erősen felértékelte – utólag – Czirbuszt.)

Láng Sándor az ELTE Földrajzi Tanszéke megalapításának századik évfordulóján – a professzorok sorában – mintegy „rákényszerült” Czirbusz méltatására is, de az emlékezés és „méltatás” Czirbusz tekintetében kurta és tartalmatlan lett.

Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy – a rendelkezésünkre álló terjedelem korlátai között – az újraértékelésünk mindenre kiterjedő és teljesen megalapozott, de meggyőződésünk, hogy a magyar társadalomföldrajz valós történeti gyökereinek hiteles feltárása, megértése nélkül nem sikerülhet a ma oly sokat emlegetett földrajztudományi paradigmaváltás.

Az életút és a bonyolult személyiség

Czirbusz Géza 1853-ban született Kassán lelkészi, értelmiségi, iparos gyökerekkel rendelkező családban. Tanári működésének 30. évfordulójára 1905-ben megjelent rövid önéletrajzában azt emelte ki, anyai nagyapja lutheránus lelkész, 

nagybátyja pedig pozsonyi líceumi tanár volt, s ők ketten hatottak leginkább szellemi fejlődésére. Édesapja római katolikus kántortanító családból származott, s „értelmes iparosként” emlékeztek rá. Czirbusz születésekor a család Kassán, a Fő utca 127. szám alatt lakott, lakásuk alapján igazi kassai polgároknak voltak tekinthetők.

Középiskolai tanulmányait Kassán, a premontrei főgimnáziumban végezte, az iskolai évkönyvek személyre szóló adatai szerint mindvégig nagyon jó eredménnyel, s 1872-ben „maturált”. Mind a humán, mind pedig a reáltárgyak érdekelték, de leginkább a történelem felé vonzódott. A magyar mellett a németet anyanyelvi szinten beszélte, (édesanyja gyermek korától főként németül beszélt vele, s korán meg kellett ismerkednie a klasszikus német irodalommal), s a latin mellett még franciául (melyet később tanári vizsga nélkül gimnáziumi tanárként több helyen is tanított), valamint angolul is beszélt.

Czirbusz életének és személyiségtörténetének egyik nagy kérdése és kérdőjele, hogy milyen negatív hatások érték gyermek- és középiskolás korában, hiszen személyiségzavarai már erre az időszakra datálhatok. Egyesek a család vallási megosztottságában, mások a korai többes nyelvtanulásban vélték megtalálni személyiségzavarainak hátterét.

1872-től a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, s a Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltárában fennmaradt egyetemi indexe szerint történelmet, művészettörténetet, régészetet, földrajzot és filozófiát hallgatott. Személyiségének alakulására jelentős hatással volt Hunfalvy János, akit egész életében, minden rá vonatkozó megnyilvánulásában „kedves professorom”-ként tisztelt.

Az egyetemi tanulmányok mellett Rómer Flóris segítségével a Nemzeti Múzeumban különböző jellegű múzeumi munkákat végzett, de a III. évfolyam elején megszakadt múzeumi munkalehetősége, „kenyér nélkül” maradt. Ez az egzisztenciális válság jelentős szerepet játszott abban, hogy belépett a Piarista Rendbe, „ámbár előbb a rendet sem ismerte”. (Későbbi visszaemlékezése szerint ebben az időszakban éhezett, hosszú időn keresztül vízen és száraz kenyéren élt, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Többször kiment a Duna-partra, hogy a folyóba ölje magát.)

Czirbusz gyermekkorától fogva vallási nevelést kapott, istenhívő- és félő ember volt, de korábban nem érzett különleges elhivatottságot az egyházi pálya iránt. Az egzisztenciális bizonytalanság, s a tanulási és tanítási lehetőség vágya, - saját önvallomása szerint részben a katonaság elkerülése - s nem a különlegesen erős hitbeli meggyőződés vitte a rend felé. (A premontreiek is szívesen látták volna maguk között, de valószínű, hogy Czirbusz egyetemi oktatói - három egyetemi oktatója is piarista volt - hatására választotta a piaristákat.) Ennek alapvető jelentősége volt élete későbbi szakaszában, amikor nagyon nehezen viselte a „barátok szürke életét”. (Legtöbb későbbi kritikusa szerint gondolkodása, életvitele világi, sőt alkoholizálása miatt gyakran kicsapongó volt, s életviteléből sok kellemetlensége fakadt mind a helyi társadalmi elitek, mind pedig a rendi elöljárói felé.)

1875-ben Kecskeméten a Piarista Rend ottani gimnáziumában kezdett tanítani. 1884-ben a budapesti tudományegyetemen földrajzból és történelemből tette le a tanári vizsgát. 1886-ban ugyanott doktorált „A délmagyarországi bolgárok” c. dolgozatával. Doktori szigorlatának fő tárgya a földrajz, a világtörténelem és oklevéltan pedig a melléktárgyai voltak. 1890-ben Budapesten német nyelv- és irodalom tanári oklevelet is szerzett. A teológiát magánúton végezte el.

Középiskolai tanári pályafutása - személyi problémái miatt – meglehetősen zaklatott volt, bár a rend tagjai „rendes körülmények között” is gyakran váltottak iskolát. Harminc év alatt a rend sok középiskolájában (Kecskemét, Kisszeben, Temesvár, Veszprém, Szeged, Kolozsvár, Léva, Nagykároly, Nagykanizsa, Sátoraljaújhely, Nagybecskerek) tanított, volt város, ahol kétszer is megfordult. Czirbusz szisztematikusan megismerte a történelmi Magyarország minden sajátos térségét, s minden városhoz kötődően regionális, kistáji kutatásokat végzett. Czirbusz empirikusan talán a legjobban ismerte az országot az akkori geográfusok közül. Saját tapasztalatából és nemzetközi tudományos tájékozódásából (amely egy középiskolai tanárhoz mérten rendkívül kiterjedt volt) egyaránt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a földrajztudomány regionális jellegű tudomány is kell, hogy legyen, nem elégedhet meg az általános földrajzzal.

1910 fordulópont Czirbusz munkásságának és életének a történetében. Sajátos körülmények és érdek-összeütközések eredményeként és következményeként, de korántsem érdemtelenül elnyerte a budapesti egyetem földrajzi tanszékének professzori székét. 57 évesen került középiskolából és vidékről az egyetemre, illetve a fővárosba. Szinte minden vidéki városban korábban ő volt a „legműveltebb személy”, ez most Budapesten szükségszerűen megváltozott.

Egészségi állapota már a pályázat benyújtásakor is rossz volt. Szív- és érrendszeri betegsége fokozatosan rányomta bélyegét egész életvitelére. 1918 — 1920 között hosszabb időt töltött Balatonfüreden a szívpanaszaival. Élete alkonyán egzisztenciális válságba került ismét, a rövid állami szolgálata után járó nyugdíj minimális szinten sem fedezte volna a megélhetését. Végül a Piarista Rend oldotta meg kiszolgáltatott helyzetét azzal, hogy némi gondolkodás után befogadta a budapesti rendházba. 

Czirbusz életének utolsó tíz éve emberi szempontból szomorú és keserű, szakmai szempontból pedig rendkívül sajátos és ellentmondásos. Formálisan az ország legfontosabb (1905 után ugyan már nem egyetlen) földrajzi tanszékének professzora, gyakorlatilag a hivatalos magyar földrajztudomány perifériája, többek szerint üldözöttje, majd áldozata. Elhatalmasodó szívbaja, a tudományos, emberi, politikai, stb. válságok hatására fokozódó alkoholizálása egyaránt hozzájárultak halálához.

A magyar földrajztudomány nem lehet büszke az 1910-1920 közötti „Czirbusz-ügyre’', s a történetben nem egyedül Czirbusz játszott negatív, gyakran méltatlan szerepet, hanem ellenfelei is. a leginkább talán Teleki Pál. A földrajz szakmai kérdései, emberi vitái és ellentétei a napi- és pletykalapok hasábjaira, néha címlapjaira kerültek.

Czirbusz személyisége rendkívül bonyolult, ellentmondásos volt. Tisztában volt felkészültsége és műveltsége értékeivel, környezetéhez képest mindig magasra értékelte önmagát, de egyéni életvitelében nagyon gyakran mind környezetéhez, mind pedig önmagához képest „leereszkedett".

A tudományos teljesítmény újdonsága és értékei

Czirbusz Géza rendkívül kiterjedt irodalmi életművet alkotott. Tudományos műveinek a száma a korábbi két bibliográfiai összeállítás adatait kiegészítve, jelenlegi gyűjtésünk szerint meghaladja a 170-et, ismeretterjesztő és publicisztikai munkássága óriási, de ennek jelenleg még csak a keretei rajzolódnak ki viszonylagos biztonsággal.

Nemcsak a tudományos életmű nagysága, hanem rendkívül szerteágazó volta is figyelemre méltó. Munkásságának meghatározó része a földrajz, (föld- és népleírás), de e mellett történeti, közgazdasági, néprajzi, irodalomtörténeti, zenetörténeti, zeneelméleti, neveléstudományi, nyelvtudományi, régészeti, művészettörténeti stb. területen is alkotott, sőt nem feledkezhetünk meg szépirodalmi törekvéseiről sem.

Czirbusz tudományos életművének értékeit részben a „jóváírt” műveiben, részben pedig az eddig nem ismert, vagy alig értékelt alkotásaiban látjuk:

- Balbi „Egyetemes földrajz" c. művének átdolgozása és kibővítése", valójában egy ónálló egyetemes földrajz megírása (Czirbusz maga 7/8-adra tette saját anyagát a mű egészét illetően) és megjelentetése (Nagybecskerek 1893-1903). Az 1. kötet bevezetője szerint Czirbusz tudatosan vállalta, hogy az eredeti mű szerkezeti keretei között marad nagyrészt, de … „a tartalmát dolgoztam át teljesen újonnan a haladó geographia modern követelményei szerint”.

Az eredeti szerkezet megtartása mellett Czirbusz új fejezeteket is beiktatott a műbe. méghozzá az anthropogeográfiát és a gazdasági földrajzot. Czirbusz c két szakterület jelentőségének a felismerésében már ekkor, középiskolai tanárként úttörő szerepet játszott. A Magyar Földrajzi Társaság Gazdaságföldrajzi Szakosztálya majd csak 1912-ben jött létre. (Az anthropogeográfia és a gazdasági földrajz kiemelt szerepe azzal is összefügg Czirbusz életművében, hogy alapvetően egy politikus és vitatkozó alkat volt. sőt a politikusi pályával is kacérkodott egy időben.)

Az „eloszoltság” (elterjedés) szisztematikus elemzésével Czirbusz sok vonatkozásban megelőzi a nemzetközi folyamatok kibontakozását is. Ismerte a kibontakozó közgazdasági elméleteket, sőt a telephelyelmélet csíráit is. (Czirbusz nevét a magyar regionális tudomány is történeti zászlajára tűzhetné.)

Czirbusz földrajzi felfogásának kardinális szemlélete már itt tetten érhető: „... a földleírás vagy geographia megismerteti velünk a Földet, mint az emberi cselekvés színterét...” a földrajz a természettudományoknak és a történelemnek szerves kapcsolata, az embert kell a teremtés középpontjává helyeznie...”, ..... mennyiben függ az ember a természeti viszonyoktól,... másrészt, mily mértékben bírta magát ezektől emanczipálni?” (I. p. I.).

Czirbusz felfogásában az Ember kérdésköre részben vallási értéktartalmú (Isten a Világot megteremtve az Emberi formálta saját képére), részben pedig racionális elemeket hordozó, a földi élet egésze az Emberről szól. Ezzel az emberközpontú földrajztudományi felfogásával szükségképpen került szembe a természeti földrajz korabeli felfogásával, amelybe az alig, vagy egyáltalán „nem fért be”.

Czirbusz földrajzi felfogásának másik lényegi eleme a hely (toposz), valamint a táj jelentőségének a felismerése. Úgy vélte, hogy a geográfiai tudás jelentős részben térhezkötött, méghozzá különböző jellegű (téregységekhez és tértípusokhoz kötött.

Az egyetemes földrajz feldolgozásakor Czirbusz Magyarország földrajzi problematikáját minden korábbinál szervesebben illesztette be az európai és általános folyamatokba, mind természeti, mind pedig különösen társadalmi földrajzi tekintetben.

A hét kötet egyben a modern magyar tudományos földrajzi szaknyelv megújítása, részben pedig a modern terminológia kialakítása révén megteremtése. Czirbusz ezen belül különös figyelemmel fordult a földrajzi nevek etimológiája felé. A földrajzi nevezéktan kérdésköre élete egészében izgatta.

Egészében véve a Balbi–Czirbusz legnagyobb jelentősége az, hogy egy vidéki középiskolai tanár olyan művet adott a magyar művelt közönség, s részben a geográfus társadalom számára, mely lehetővé tette a földrajztudomány és a Világ sokszínűségének a megismerését.

A „Magyarország a XX. évszázad elején" c. 1902-ben megjelent monográfiájában (amelyet általában nem ismernek, s ezért a bibliográfiák is gyakran rosszul közük a mű címét) Czirbusz túllép korábbi önmagán.

Tudatosan tagolja az ország földrajzát természeti és társadalmi részre. A természeti földrajzi részben feleslegesen bocsátkozik vitákba olyan területeken, ahol ismeretei korlátozottak. Ugyanakkor a természeti földrajzi részben is vannak eredeti megállapításai, amelyekre Ballagi Aladár a művet ismertetve külön felhívta a figyelmet, de az igazi újdonságok és eredetiségek inkább a II. részben (Magyarország gazdasági, társadalmi és helyrajzi leírása) jelentek meg.

Czirbusz természetföldrajzi elemzésének meghatározó újdonsága, hogy a nemzetközi földrajzi tendenciákat követve teljes tudatossággal tájföldrajzi elemzésre törekszik, s természeti tájakat hierarchikus rendszerben (főtáj. táj. altáj) fogalmazza meg. illetve elemzi őket. A tájakat, különösen az Alföldet történetileg változó struktúrájukban ragadja meg.

Számunkra a társadalmi kérdésekhez való hozzáállása a legizgalmasabb: ..Mint a tudomány legszerényebb művelője, nem tartozom semmiféle párthoz, felekezethez, nemzetiséghez egyedül az igazságot keresem....” (p. 4.) Czirbusz „indító képe” nem hízelgő a korabeli állapotokat illetően: „Különösen feltűnő, hogy Magyarországot gazdálkodásának rentabilitása tekintetében még a silányabb földű Ausztria is felülmúlja, hogy vasút és folyóhálózata hézagos, a folyók szabályozása az ármentesítés roppant költségei mellett sem nem szolid, sem nem szakszerű. Városi életünk nincs. Polgárságunk még csak alakulóban van. Társadalmunk mozaik-társadalom, a hagyományos rendiség, nemzetiesség és felekezetiesség szerint tagolt. Kőzjogilag nem haladtunk egy tapodnyival, honvédségünk elosztrákosodott, állami s közös kiadásaink szertelenül emelkedtek, külső kereskedelmünk a régi keretekben maradt" (p. 369.).

Az ország társadalmi - gazdasági struktúrájának elemzését a gazdasági földrajzzal kezdi. Megállapítja, hogy „Magyarország főjövedelme még mindig a földművelés...'', ezért a mezőgazdasági termelés kérdéseit szinte mindenre kiterjedő részletességgel tárgyalja. A tárgyalásba nem csak természeti földrajzi, hanem közgazdasági tényezőket is bevon. A mezőgazdasági struktúra elemzésekor felhívja a figyelmet a súlyos társadalmi összefüggésekre, kapcsolatokra és hatásokra is.

Az ipar és a kereskedelem földrajzi kérdéseinek a tárgyalásakor szintén a társadalmi kérdésekre is tekintettel foglalkozott. Czirbusz úgy láthatta, hogy a „magyar tekintélyeskedett”, hadakozott. politizált, gazdálkodott, nem volt agilis, a mesterségeket és a pénzforgalmat átengedte a jövevény népeknek, korábban a görögöknek, bolgároknak, olaszoknak, a századfordulóra vonatkozóan pedig úgy fogalmazott, hogy a németeket c tekintetben fokozatosan kiszorítják az izraeliták. (A magyarországi zsidósághoz Czirbusz viszonya rendkívül ellentmondásos volt, egyszerre vádolták anti- és filoszemitizmussal) Megállapította, hogy: ..... az ipartelepek földrajzi eloszoltságán meglátszik, hogy ott van nagyobb ipar. hol németek laktak, vagy laknak..." (p. 380.). Ebből a megfogalmazásából az következik, hogy az iparosodás alakulásában Czirbusz egyáltalán nem a természeti földrajzi feltételeket tekintette alapvetőnek, hanem a sajátos etnikai-társadalmi hátterei.

Czirbusz számára a liberális kapitalizmus egyszerre átok és áldás, elemzésében az elszegényedés problematikáját állította előtérbe. Földrajzi munkában korábban alig jelent meg az a fajta társadalmi szemlélet és érzékenység, amely e tekintetben Czirbusz Géza művét jellemezte. (Czirbusz antikapitalizmusa a korabeli szociáldemokrácia felfogását és évrendszerét tükrözi vissza.)

A politikai nemzet kérdését illetően Czirbusz Kossuth nemzetfelfogását tette magáévá, s úgy látta, hogy a politikai nemzet fogalma Magyarországot illetően igenis alkalmazható, mert a lakosság 50%-ánál magasabb a magyarok aránya, s a nemzetiségeket az ezer éves összetartozás tudata fűzi Szent István koronájához.

Czirbusz minden korábbi földrajzi elemzésnél mélyebb képet ad az ország belső demográfiai folyamatainak alakulásáról, s benne a nemzeti, nemzetiségi kérdéskör jelentőségéről. A magyarság statisztikai gyarapodását és a természetes asszimilációi örömmel szemlélte, a magyarságot nem vérségi, nem nyelvi, hanem történeti kategóriákért definiálta. 

A „Néprajzolat" fejezetben kísérletet tett Czirbusz a magyarság és az országlakosok antropológiai jellegzetességeinek a megragadására, s c fejezet a leginkább magán viseli a kor hangulatát, s érzelemvilágát. A magyarokat mind testi, mind pedig lelki tekintetben „túljellemzi". egyes nemzetiségekre (saját szavaival a török) kifejezetten sértő, s nem igazolható minősítő jelzőket aggat. (Czirbusz egészen negatív attitűddel viszonyult a szlováksághoz, pedig családját a reformáció óta a Felvidéken élő családként fogalmazta meg többször.) magyar társadalom" bemutatását az ellentétekre való felhívással kezdi:

„A magyar társadalom egy szóval mondva - mozaik-társadalom, a szélsőségekig degenerált mocskos és csodálatosan felmagasztosult ragyogó charaktereivel" (pp. 423-424.). A társadalmi egyesítés kérdését nehéznek, sőt megoldhatatlannak nyilvánítja Magyarországon. Czirbusz a társadalmi kérdések elemzésén belül regionális táplálkozás- és életmódföldrajzot ad.

Külön érdekessége Czirbusz művének a vallásossággal és műveltséggel kapcsolatos elemzés. Bemutatja, hogy sem a római katolikusoknak, sem pedig a protestánsoknak nem sikerült és nem is sikerülhetett homogén vallású országot teremteni Magyarországból. Magyarországot a pietisták Mária országának nevezik ugyan, de ebben az országban a vallásosság sohasem volt olyan jellegű, mint a szláv vagy román népeknél. A magyarok valláshoz való „toleranciáját" Czirbusz mongol vonásnak tekinti. Czirbusznak mind a római katolikusokat, mind pedig a protestánsokat illetően vannak negatív megjegyzései.

Minden ellentmondásosságával, egyoldalúságával, egyes esetekben sértő megfogalmazásaival, Czirbusz olyan társadalomföldrajzi jellemzést ad a magyar társadalomról, melyet előtte a magyar földrajztudományban senki sem vállalt fel.

Az „Alkotmány és országlás” fejezetben sokszínű politikai földrajzi elemzést nyújt, eljutott az alkotmánytani-közjogi, a választási és a közigazgatási földrajz alapkérdéseinek a felvétéséhez. Czirbusz egész életében érdeklődéssel fordult a magyar államiság problematikája felé (a Magyar Állam c. lapnak évtizedeken keresztül vidéki munkatársa volt), s különösen izgatta a Monarchia belső politikai és földrajzi „egyéniségének” a kérdésköre. Világosan látta, hogy a közjogi kérdések miatt Magyarországon az angol parlamenti felállás nem tud meghonosodni, s a pártrendszer szükségszerűen deformálódik c miatt.

Czirbusz munkájának külön érdekessége a „budget gazdálkodás” (államháztartás) földrajzi kérdéseinek és összefüggéseinek az elemzése. Ebből a szempontból következtetése az, hogy Magyarország egy főre nézve a világ egyik legeladósodottabb országa (fejenként 411 Ft). Kérdésként fogalmazza meg az elemzése eredményét: „No hát, boldog-e a magyar, mikor fülig adós, rosszul étkezik, silány módon ruházkodik, szegényesen lakik, és idejekorán hagyja el „tejjel- mézzel folyó" Kánaánt?” (p. 460.). Ez a kérdésfelvetés idegenül hangzott a századfordulói „boldog béke" időszakában.

A „Chorgraphia” szakítást jelent az ország korábbi, sablonosnak minősített felosztási szemléletével. Czirbusz két egységre (Kárpátokkal beágyazott hegyvidékre, valamint belső központi részre tagolta Magyarországot Az első téregységbe sorolta a Felvidéket (63 ezer km2). Erdélyt és a kél dél-magyarországi kárpáti megyét (79 ezer km2, az utóbbihoz a két Alföldet (100 ezer km2, valamint a Dunántúlt (38 ezer km2).

A regionális elemzésben megőrizte a korábban kialakult szemléleti megközelítéseket, egy tekintetben lépett talán túl elődein, a regionális részben is jelentős teret adott a társadalmi kérdések elemzésének.

Kötetének utolsó fejezete egyfajta összefoglalás, valamint célkitűzés és prognosztika a XX. század egészére vonatkozóan. Czirbusz megítélése szerint újszellemre van szükség, hagyni kell a történeti ábrándozást. A program pedig: figyeljünk a kornak demokrata irányzatára, mely a gazdasági és a kulturális tennivalókat tolja előtérbe." (p. 545.). .Az egész vonalon, állami és társadalmi életűnk összes rétegeiben honosítsák meg a liberalizmust, de ne a személyi, a lelkiismereti, a testületi szabadságnak, jognak, a nemesebb értelemben vett idealizmusnak, humanizmusnak és ethikának lerombolásával, a történeti hagyományok összeírásával. mert a rombolás és gyűlölet sehol a világon gyümölcsöthozó nem volt.(p. 546.).

Czirbusz műve egészében véve jó visszhangot váltott ki a földrajzi közvéleményben, de elhangzottak erős, kritikai bírálatok is. Thirring Gusztávval Czirbusz a Közgazdasági Szemle 1903-as évfolyamában vitatkozott a mű kapcsán. A korszak legtöbb geográfusa felismerte, hogy egy középiskolai tanár megelőzte a „szakköröket" Magyarország modem földrajzának a megírásában. (Ettől kezdve egyfajta irigység vette körül Czirbusz munkáját.)

Czirbusz egyre tudatosabban állította a fizikai földrajz mellé (egyesek ezt úgy értelmezték, hogy azzal szembe) a társadalmi földrajzot. Megértette és hirdette, hogy a Föld csak az emberrel együtt szemlélve lehet totalitás, a földrajzba szervesen monisztikus fölfogást úgy a geográfiában, mint a történelemben, szociológiában és az emberről szóló, vagy emberrel kapcsolatos tudományok egész birodalmában, egész vonalán” (p. I.)

A programnyilatkozatban tudatosan szembefordul a naturalizmussal, a természeti fatalizmussal, világszemléletet illetően a pantbeizmussal. Úgy véli, hogy Ritter kétezer éves „balhiedelmet" újított fel, amikor a természeti fatalizmust (földrajzi determinizmust) visszahozta a földrajzi alapszemléletbe. Czirbusz szembefordul a német földrajzi szemlélettel és a francia emberföldrajzi felfogás felé közelít. Megítélése szerint az emberföldrajz a következőképpen fogalmazható meg:

E = T + K + L, ezzel szemben a szerves élet (biológia) földrajza pedig: B = T ♦ K, ahol B = biológia. E = ember, T = természet. L = lélek. K = környezeti hatás.

Czirbusz tudományos életművének talán legösszetettebb, leginkább többrétegű, értékes alkotása az 1912-ben megjelent földrajztörténeti, földrajzelméleti, földrajzfilozófiai műve. (A mű sajátos módon Teleki 1917-es kötete előzményének tekinthető.) A mű valójában történet- és környezetfilozófiai alkotásként ragadható meg. (Eltekintve azoktól a gyakran sértő minősítő megjegyzésektől, amelyeknek nem lett volna helyük egyáltalán egy tudományos munkában.) Olyan széles földrajzi anyagot foglalt össze, amelyre Magyarországon addig nem volt példa.

Czirbusz elméleti, történeti összefüggésrendszerben vizsgálta a „fatalizmust" (természeti naturalizmust, földrajzi determinizmust, földrajzi materializmust). Elméleti kiinduló pontja, hogy a földrajzi hatások fontosak, de nem abszolút jellegűek. (Isten lehet egyedül abszolút ebben az értelemben csak Czirbusz szerint.) Az embert, a társadalmat nem lehet mentesíteni saját cselekedetei és felelőssége alól. Czirbusz elméletileg valójában világosan állást foglalt a földrajzi posszibilizmus mellett.

Czirbusz egyetemi tanári időszakának legfontosabb alkotása a három kötetes Anthropo-geografia. A három kötet részben szintézis, részben pedig polémia jellegű alkotás. A magyar földrajztörténetben a három kötetet egyfajta „Ratzel-fordításként" szokták megfogalmazni, de erről nincs szó. sőt jó néhány kérdésben Czirbusz élesen szentbe került Ratzel felfogásával. Czirbusz művét a magunk részéről a német és a francia emberföldrajz eredményeinek sajátosan magyar szempontú, szintéziskísérleteként fogalmazzuk meg.

Mind az I. kötetnek (A Fold felületi formáinak hatása), mind pedig a II. kötetnek (Az ember geográfiája) legizgalmasabb részei a földrajzelméleti és filozófiai megközelítések. Czirbusz valóságos földrajz- és környezetfilozófiál teremi a két kötetben, ugyanakkor a részletek elemzésekor sokszor egészen primitív megközelítéseket alkalmaz. (Kritikusai kivétel nélkül ezeket emelték ki.)

A magyar földrajzi irodalomban Czirbusz először tett kísérletet arra, hogy széleskörű nemzetközi irodalmi elemzés után és részben bázisán, megfogalmazza „A társadalmak alakulásának geográfiai fázisai**-t (II. p. 101.). Olyan komplex kísérlet ez, amely mindmáig szolgál tanulságokkal. Az Anthropogeográfiát záró „Geopolitika" kötet jelentős részben államföldrajzi megközelítést hordoz, de a nagytérségi szemlélet is figyelmet érdemel. Czirbusz e kötetben bizonyos folyamatokat antropomorfizál. pl. emberi tulajdonság jegyekkel ruház fel népeket, államokat.

A Geopolitika arról tanúskodik, hogy az idős Czirbusz megértette a társadalom-földrajzi kategóriák és folyamatok dialektikáját, s nem csak megértette, de egyes esetekben kifejezetten látványosan élt is az elemzések lehetőségeivel.

Összegzés

A „Czirbusz-kérdés" a magyar geográfia történetének egyik legsajátosabb vonulata. Meg vagyunk róla győződve, hogy Czirbusz életművének, valóságos eredményeinek részletes feltárása, teljes körű számbavétele a magyar társadalomföldrajz egyik fontos feladata Minden ellentmondásossága, nehézkessége, csapongósága stb. ellenére Czirbusz Géza ténylegesen a magyar társadalomföldrajz megteremtője volt. Czirbusz életművét részben meg kell ismerni, meg kell érteni, de mindenek előtt mind az oktatás, mind pedig a kutatás számára le kell „porolni”.

Czirbusz egy gyorsan, ellentmondásosan átalakuló ország és világ érzékeny, jó megfigyelő elemzője volt. Ország és világképe sok vonatkozásban természetes módon korszakkötött, de jó néhány tekintetben megelőzte korát, egyes vonatkozásokban megítélésünk szerint a nemzetközi földrajztudományt is.

Czirbusz az önmagát akkor is újrafogalmazó földrajztudomány nagy műveltségű, éles eszű és nyelvű alkotó alakja, s azon belül az emberföldrajz kiépítője volt. Emberi habitusa, a társadalomföldrajz legitimálásáért folytatott, gyakran szenvedélyes, durva küzdelme megakadályozta abban, hogy a korszak szakmailag elfogadott, tisztelt vezéralakja legyen. Nem egyedül Czirbusz hibája volt az áldatlan állapotok kialakulása a korszak magyar földrajztudományában.

Czirbusz „temetése” csak mindenre kiterjedő megismerése és értékelése után lehetséges és egyben szükségszerű.