GONDOLATOK HUNFALVY JÁNOS ÉLETMŰVÉRŐL NÉHÁNY XIX. SZÁZAD KÖZEPI FÖLDRAJZI IRÁNYZAT TÜKRÉBEN
Írta: Dr. Szabó József
Az alkalmazott földrajz előzménye!
Hunfalvy Jánosra rendszerint évfordulók kapcsán szoktak emlékezni. Végiggondolva életpályája főbb állomásait, azt kell megállapítani, hogy 1985 nem kínál sem-miféle jeles alkalmat munkásságának felidézésére. Hacsak arra nem gondolunk, hogy a 15 éves cipszer fiú, Hunsdorfer János 1835-ben (tehát 150 éve) hagyja el először szűkebb pátriáját, a Szepességet, hogy a miskolci evangélikus gimnáziumba iratkozva magyarul kezdjen tanulni. Bizonyosan nem a legfontosabb mérföldkő ez a tudós életében, de alkalmasint az első lépés azon az úton, amely a Tátra alji Nagyszalók jobbágyfiából, Hunsdorferből magyarságára büszke Hunfalvyt csinált.
A dátumokkal játszadozva talán arra is felfigyelhetünk, hogy az élete alkonyán járó professzor egyik utolsó jeles tanulmánya éppen 100 éve látott napvilágot a Budapesti Szemlében: ebben az Alföld folyóiról értekezik (HUNFALVY J. 1885). ír tehát az Alföldről, amelynek természeti képét valamennyi magyar táj közül a legsokrétűbben és leghangulatosabban festette meg Egyetemes földrajza akkor már nyomdában lévő II. kötetében, és ismét elmondja szigorú véleményét a magyarországi folyószabályozásokkal kapcsolatban.
Ez a téma élete utolsó évtizedében különösen izgatta, s több vitairatnak is beillő tanulmányban igyekezett a kérdés földrajzi aspektusait megvilágítani. Szinte jelképes, hogy utolsó, életében megjelent munkája is a vízszabályozás kérdését taglalja (HUNFALVY J. 1888).
Hunfalvy élete egyébként annyira tálcán kínálja a véletlen, de életműve lényegével összefüggő dátumpárhuzamokat, hogy szinte lehetetlen eltekinteni ismételt felidézésüktől. Arra a különleges egybeesésre gondolok, hogy a földrajz első magyar egyetemi tanárának születése évében, 1820-ban foglalta el a berlini egyetemen Németország akkor alapított első földrajzi tanszékét az a Karl Ritter, akinek nagy hatású ún. összefoglaló földrajzi irányzatát Hunfalvy későbbi geográfus pályáján munkássága vezérfonalának tekintette. Ritter geográfiájának elemzését választotta akadémiai székfoglalója tárgyául 1859-ben – újabb véletlen! –, mindössze két hónappal Ritter halála előtt.
Hunfalvy életműve jelen felidézésének terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé az életút és a munkásság részletes bemutatását, a legfontosabb események és a legjelentősebb művek viszont elég széles körben ismertek. Meg kell elégednünk ezért néhány olyan gondolat felvetésével, amelyek a ma már keveset emlegetett, de azért még létező „Hunfalvy-kérdés” megválaszolásához segíthetnek.
A „Hunfalvy-kérdés”
Hunfalvy életművének objektív megítélését – amelynek segítségével azt a magyar (és az európai) geográfia fő fejlődési vonalába megnyugtatóan lehetne elhelyezni – nézetem szerint egyebek között főleg két körülmény nehezítette: eleinte (életében és halála után egy ideig) a feltétlen, versenytárs nélküli tekintély, később pedig mindinkább a nagy elődöknek kijáró tisztelet. Az a fajta tisztelet, amelynek ápolásával voltaképpen egy tudomány önmagát is erősíti, amelyből tartást igyekszik meríteni. Így érthető, hogy a Hunfalvy-méltatások zömének hangvétele többnyire az életmű külsődleges jegyeinek az előtérbe állítása irányába tolódott el. Kétségtelen, hogy az hálás téma volt. Hiszen ennek az életműnek az arányai valóban impozánsak. Gondoljuk csak meg! Legalább 35 önálló kötet, köztük a három legnagyobb lélegzetű (A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása, az Egyetemes földrajz, az Egyetemes történelem) háromszor három kötetben több mint 5000 oldalon, valamint 150-200 különböző tanulmány, cikk, könyvismertetés, fordítás stb. (KELETI K. 1891). S ha csak a legismertebbekre gondolunk, ma is nyugodt lelkiismerettel elmond-hatjuk: a maguk idejében hézagpótló munkák voltak. Az Akadémia Hunfalvy felé intézett kérdését – hogy ti. írja meg az egyetemes földirat kézikönyvét – a reális szükséglet diktálta. Meg kellett már születnie, ha még oly hiányos előmunkálatok összegzéseként is Magyarország leíró földrajzi összefoglalásának, és később pedig az egész Föld „egyetemes földrajzának". Senki sem állíthatná (nem is állította), hogy Hunfalvy ezeket a nagyszabású freskókat (valóságos olajfestménynek nevezte MÁRKI S. 1889-ben) nem az elérhető források teljességének óriási munkabírásra valló egybegyűjtésével alkotta. Hatalmas teljesítmény volt ez!
S Hunfalvy életében akadémiai taggá választása után úgy követték egymást az egész magyar geográfia szempontjából is fontos események, hogy azok számbavétele és értékelése akárhányszor elvonta a figyelmet a tudományos címek, rangok és elismerések hátterében folytatott munka elmélyült vizsgálatától. Ez egészében véve érthető is, hiszen olyan tudománytörténetinek is tekinthető fordulópontok ezek, amelyek először jelentették a földrajztudomány hivatalos elismerését. A hivatalos elismerés pedig – ha önmagában nem is teremt tudományt, de feltétlenül alapokat biztosít a kibontakozáshoz. Hunfalvy révén először (és sokáig utoljára) lett földrajzos tagja az Akadémiának, az egyetemen tanszéket kapott a földrajz, bár az elismerés „sokkal inkább szólt a tudósnak, mint meghatározni oly nehéz diszciplínájának" – írta később joggal TELEKI P. (1922).
Hunfalvy volt a Magyar Földrajzi Társaság megszervezésének motorja, és az első, majd élete végéig mindig újraválasztott elnöke. Ő képviselte a magyar földrajzot külföldön – sok nyelvet kiválóan beszélő diplomata módjára. S nem utolsó sorban életműve terjedelmének mintegy 30%-a alapján kimagasló helye van a magyar statisztika fejlődésében, számon tartják őt etnográfusaink és történészként sem ismeretlen a neve. Akadémiai taggá választását pl. nyilvánvalóan történészi teljesítményének köszönhette, s élete egyik legtitokzatosabb fordulata, hogy a történész Hunfalvy – úgyszólván földrajzi előzmények nélkül – a „Földirat" állásáról értekezik akadémiai székfoglalójában (HUNFALVI J. 1859).
Programadás ez a székfoglaló a magyar geográfia számára, de egyúttal nyilvánvalóan feladatkitűzés saját maga részére is. Mert pályája alapján világos, hogy Hunfalvy annak az alig felmérhető földrajzi tudásnak, amelyet élete végen sajátjának mondhatott, óriási többségét 40 éves kora után szerezte – autodidakta módon. De hogyan is szerezhette volna másképpen? Hisz az első magyar földrajztanári nemzedéket majd éppen ő kezdi képezni jó 10 év múlva!
Hunfalvy földrajzi programja
Természetesen nem szabad szó szerint értelmeznünk Hunfalvy azon kifejezéseit, hogy ő a földrajztudomány magyarországi meghonosításán fáradozik, hiszen a földrajznak volt jeles, ha nem is eléggé ismert magyarországi múltja. De értelmezhetjük akár szó szerint azt a programot, amely Humboldt és Ritter geográfiai nézetének „meghonosítására" vonatkozik. Mert e fontos, alig túlértékelhetően fontos földrajzi gondolkodás akkor idehaza még tényleg szinte ismeretlen, hiszen Humboldt és főleg Ritter megismertetése is főleg Hunfalvynak köszönhető. Humboldt – mint Hunfalvy többször megfogalmazta – a természet, Ritter pedig a történelem oldaláról közeledett a földrajzhoz, s maga mindig hangoztatta, hogy mindkettőre szükség van. A földrajzosnak a „természetbúvárok vállaira" kell állnia, és Ritter módjára a természet és a történelem sokoldalú összehasonlításával kell kimutatnia, hogyan hat a – modern kifejezéssel – földrajzi környezet a társadalom fejlődésére.
Ismeretes, hogy a ritteri geográfia filozófiai alapja mélységesen idealista, sőt teleológikus (HUNFALVY J. 1873). A Föld „az isteni bölcsesség kijelentése látható világ alakjában”, a legfőbb célszerűség tárháza, amely úgy van teremtve, hogy rajta az emberi nem elterjedhessen és fejlődhessen, jellege és adottságai így meghatározóak a társadalom fejlődésére. A földrajznak tehát ezért kell a Földet vizsgálnia minden természeti jelenségével, az azok közötti kapcsolatokkal egyetemben (összehasonlítások), és levonni a vizsgálatokból a törvény-szerűségeket. Szélsőséges földrajzi determinizmusnak minősíthetjük ezt az elvet még akkor is, ha Ritter, és így Hunfalvy sem tagadta, hogy magának a társadalomnak is van visszahatása a földre, legfeljebb azt alárendelt jelentőségűnek tartotta, és összehasonlító földrajza tárgykörébe gyakorlatilag nem is vonta be.
Ennek az alapelvnek a tévedéseit és korlátait ma már nem szükséges bizonyítani. De szükséges hangoztatni, hogy létezett, mint logikusan felépített, a földrajzi vizsgálatok számára irányt mutató alapelv, s nem szabadna hallgatni arról, hogy helytelen kiindulása ellenére tartalmazott olyan részeket, eljutott olyan következtetésekhez, amelyek ténylegesen megtermékenyíthették a földrajztudományt.
Az összehasonlító földrajz tehát – legalább célkitűzései szerint nem elégszik meg a földrajzi tények leltárszerű összegyűjtésével, hanem elvárja a kapcsolatkeresést, a törvényalkotást. Ez a tény pedig óriási változást jelentett az akkor már jó 100 esztendeje az államismék minden földrajzi néző-pontot nélkülöző anyaghalmazába temetkező földrajz szempontjából. Nem vitás, hogy a földrajz nem merülhet ki a ritteri összehasonlítások alkalmazásában, legfőképpen nem akkor, ha pl. a földfelszínt alapvetően csak mint geometriai jelenséget (vízszintes és függőleges tagoltság) elemzi, s nem, vagy alig vesz tudomást annak állandó változásáról, s azt nem mint egy állandó fejlődés pillanatnyi állapotát tekinti. De ugyanakkor az összehasonlítás elvével mégiscsak az „oknyomozás" irányába szorította az akkori időben földrajz v. földirat néven is-mert, mindenféle összefüggéstől elzárkózó, recitáló államleírásokat.
Grandiózus méretű „Erdkunde-ja” (RITTER, K. 1822 1855) alapján joggal mondták Ritterről, és nagy összefoglaló földrajzi munkáit olvasva mi is joggal mondhatjuk Hunfalvyról, hogy művében nem tudott a célkitűzések magaslatára emelkedni.
Hunfalvy nagy monográfiái
Hunfalvy mindkét Magyarországa (1863-65, 1886) valósággal roskadozik az ország természeti viszonyait bemutató (de első ízben összefoglalt) adathalmaz súlyától, s bárki kezébe véve a vaskos köteteket, megállapíthatja, hogy bizony azokból jórészt meg a ritteri értelmű összehasonlítások is hiányoznak.
Valóban arról lenne tehát szó, amint azt FODOR F. mondja, hogy Hunfalvy művei bizonyos értelemben az államismék folytatásai lényegesen kibővített (a természet felé bővített) tartalommal, amelyekben a leírások most már szigorú térbeli keretet kaptak, s ahol nem teljesen sikeres kísérlet történt az országterület természeti alapon való felosztására s tárgyalására?
Tény, hogy e művei alapján Hunfalvyhoz joggal illeszthetjük az „enciklopédikus" jelzőt. A hatalmas, sokrétű anyag áttekintése valóban enciklopédikus tudást igényelt, és jobbára megmaradt az összeállítás szintjén. Viszonylag kevés e művekben az olyan részlet, amely az olvasóban a földrajzi szintetizálásra való törekvés érzését ébreszti (főleg az Alföld kapcsán lehet ilyet érezni – igaz itt használhatta Hunfalvy a legjobb forrásokat, így Szabó József műveit). Jó néhány helyen akadhatunk olyan részekre is, amelyek szerkezetében és tartalmában az államismék minden földrajzi összefüggéstől távolálló hagyománya kísért. (De vajon ki tud úgy kilépni egy korszakból, hogy annak gondolatvilága – akár véletlenszerűen is – ne merüljön fel olykor látóhatára peremén?)
Egészében azonban e Hunfalvy monográfiák semmiképp sem rokoníthatók az államismékkel. Az első komoly leíró földrajzi munkák ezek nálunk, amelyek magukon viselik egyrészt az akkor még igen hiányos földrajzi részkutatások visszahúzó bélyegét, másrészt szerzőjüknek a természet genetikus szemléletétől alapvetően távolálló földrajzi felfogását tükrözik. Az is tény, hogy Hunfalvy maga sem volt analitikus természetkutató, s így az összegyűjtött anyaghoz saját vizsgálataiból nem tehetett sokat hozzá.
Az önálló részvizsgálatok hiányát is gyakran észrevételezik a Hunfalvy méltatók. De abban is igazuk van, hogy a múlt század közepén ez általános jelenség volt az egész európai földrajzban, mint ahogy magának a földrajznak a lényegét is sok vonatkozásban másképp értelmezték. A Föld felfedezését mintegy befejező kutató expedíciók korszaka ez, s a földrajzi folyóiratok tanulsága szerint a kor geográfus közvéleménye ezek ismertetését tartotta a földrajz egyik legfontosabb – egyebeket háttérbe szorító feladatának. A földrajzi jellegű részkutatások, amelyek révén – legalábbis a földrajz természeti részében – később a genetikus szemléletmód is megjelent, valójában a földrajzon kívül (főleg a dinamikus geológiában) folytak. Földrajzi behatolásukat talán a leginkább Richthofen életműve jelképezi, amely a 70-es években hozza első igazi „földrajzi gyümölcseit”. S hadd idézzük fel, hogy Richthofen kínai utazásának legfontosabb általános természet föld-rajzi eredményeit nálunk Hunfalvy fordításában ismerheti meg a geográfia iránt érdeklődő közvélemény – mégpedig közvetlenül megjelenése után (HUNFALVY J. 1877b).
Föltétlenül szeretném itt kifejteni azt a meggyőződésemet, hogy Hunfalvy a geo-gráfiái gondolkodás, a földrajzi szemlélet hazai terjesztése és fejlesztése irányába nem a nagy monográfiával tette a legtöbbet. Ezek az országot részletes alapossággal bemutató munkák mégiscsak a nagyközönségnek készültek, s közreadásukkal első-sorban az ország földjének az addiginál sokkal melyebb megismerése vált lehetővé.
Hunfalvy az egyetemen
Nem feledhetjük azonban, hogy Hunfalvy egyúttal – 18 éven át – egyetemi tanár is volt, s az egyetemen olykor több mint 100 hallgatónak adott elő heti 5-10 órában a földrajz legkülönbözőbb részproblémáiról. Ezekre az előadásokra fel kell figyelni, hiszen ezek anyaga döntötte el, hogy az egyetemről kikerülő nemzedékek milyen föld-rajzi szemlélettel léphetnek az „életbe”. Szerencsés körülmények folytán több kéz-írásos egyetemi jegyzet is fennmaradt a professzor előadásairól (lásd az irodalomjegyzékben). Ezeket a jegyzeteket végigtanulmányozva megállapítható, hogy Hunfalvy egyetemi előadásai során jutott a föld-rajzi gondolkodás legmagasabb szintjére. Jegyzetei arra mutatnak, hogy itt nemcsak a ritteri összehasonlító földrajzból levezethető geográfiai összefüggéseket foglalta össze igen kimerítően, de az ezen túlmutató leg-újabb irányzatok és eredmények bemutatására is vállalkozott. Régi és újabb nézeteket állított egymás melle; összevetett és véleményezett. Sokszor olyan jelenségeket elemzett részletesen, olyan problémákról fejtette ki elképzelését, amelyeket a nagy leíró munkáiban nem is említ, s az olvasó azok alapján joggal hihetne őt tájékozatlannak ezek tekintetében. Ezek a generációformáló előadások teljességgel kizárják Hunfalvy életművének és az államismék korszakának bármiféle párhuzamosítását!
Hunfalvy egyetemi működése kapcsán szeretnék utalni egy olyan problémára, amelynek megválaszolásával tudománytörténetünk mindmáig adós. Az 1872-ben alapított második magyar egyetemen, Kolozsváron már 1874-ben földrajzi tanszék léte-sült. Ez a magyar földrajz megerősödésének és fejlődésének újabb távlatait nyitotta meg. Kolozsváron azonban negyed évszázadon át a földrajz terén lényegében nem történt semmi. A professzorrá kinevezett Terner Adolf érdemleges földrajzi tevékenységet nem folytatott, s továbbra is a pesti tudományegyetem maradt a hazai földrajz egyetlen bástyája. Itt nagy valószínűséggel egy különleges lehetőség úszott el földrajzunk fejlődése szempontjából, és ebben nyilvánvalóan nemcsak a fiatal egyetem gyermekbetegségei – amelyek szép számmal léteztek – és a két egyetem közölt folyó, olykor éles polémia, hanem ezen túlmenően a tudomány általános érdekei fölé emelkedő személyi kérdések is sajnálatos szerepet játszottak.
Az alkalmazott földrajz előzménye!
Végül – a terjedelmi keretek miatt – röviden arra is szeretnék utalni, hogy Hunfalvy földrajzi munkássága szorosan összekapcsolódott a társadalmi tevékenységével. Néhány természetföldrajzi részkérdésben, főleg az éghajlat–erdők–vízszabályozások témakörében, tevékenysége lényegében kimerítette az „alkalmazott földrajz" fogalomkörét. Mintegy 20 olyan tanulmányát ismerjük, amelyekben ezeknek a kérdéseknek az elméleti alapjait azzal az igénnyel és céllal igyekezett tisztázni, hogy a múlt századi legfontosabb, és hatásaiban mai napig is érvényesülő magyarországi természetátalakító munkák a lehető legtöbb gazdasági haszonnal járjanak. Nem kétséges (napjainkban pedig igazán nem), hogy a természeti folyamatokba való emberi beavatkozások nem tervezhetők csak mérnöki-műszaki szempontok alapján. Azok várható hatásaira nézve a földrajznak is el kell mondania véleményét. És Hunfalvy ezt nálunk 100 esztendővel ezelőtt már megtette. Életműve tehát nem jelentett elefántcsonttoronyba zárkózó földrajztudományt. Nem ő tehetett róla, hogy sokszor hangoztatott fenntartásai (pl. az árvízvédelmi munkák helyes módját és sorrendjét illetően) nagy közéleti tekintélye ellenére sem találtak sokszor meghallgatásra, s bizonyára elengedte volna 1879 márciusában a drága elégtételt, amely Szeged pusztulásával adatott meg neki. „A Tisza szabályozása már ennyi meg ennyi milliót nyelt el... az egykori ártér egy része félig-meddig biztosíttatott ugyan, de helyében olyan vidékek szenvednek a vízveszélytől, amelyek azelőtt teljes biztonságban voltak, s mikor kissé rendkívüli az idő-járás, nagy hóolvadások, nagy esőzések állnak be, itt is, ott is töltésszakadások történnek, s nyakra-főre toldozgatni-foltozgatni kell a megsérült töltéseket, sőt egyes helyiségeknek pl. Szegednek, minden tavasszal rettegniük kell, hogy végképp elpusztulnak” – írta (1877a).
Végezetül úgy gondolom: e kiadvány nyújtotta fórumot is meg kell ragadnunk azért, hogy felhívjuk a figyelmet nagy elődünk munkásságának néhány olyan oldalára is, amelyek kevéssé hozzáférhetők, s így kevéssé ismertek; vagy hozzáférhetők ugyan, de a nagy monográfiák árnyékában túlontúl meghúzódnak. Így olykor az lehet az érzésünk, hogy a nagy terjedelmű életmű egyes – egyébként nem kicsiny teljesítményeinek – túlzott reflektorfénybe állításával magának az egész életműnek a valós értékei tekintetében támasztunk akaratlanul is meg nem érdemelt kétségeket.
BULLA BÉLA 1906. szeptember 22-én született Keszthelyen. Középiskolai tanulmányait Keszthelyen, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Az 1928/29. akadémiai évet a berlini Collegium Hungaricumban töltötte. 1929-től CHOLNOKY JENŐ tanársegéde, majd adjunktusa a budapesti egyetem Földrajzi Intézetében. 1936-ban egyetemi magántanár, 1941 szeptemberében egyetemi nyilvános rendkívüli tanár és az Egyetemi Földrajzi Intézet igazgatója, 1944 szeptemberétől egyetemi nyilvános rendes tanár lett, s mint a természetföldrajz professzora, haláláig a tanítványok százait oktatta és nevelte. Tanárok, kutatók serege vallotta, vallja tanítójának, mesterének. 
Egy húszéves tanárjelölt a Muzsla lábánál szőlőt érlelő dombok alatt megbúvó nagyközség-kisváros középiskolájába érkezik. Másnak Pásztó talán a világ vége, de ő itt életre szóló indítást kap. Meghatározó élményt jelentenek az első mátrai kirándulások, az ismerkedés a környékkel. ahol megpróbálja felfedezni a valóságban is – először saját maga számára – mindazt, amit az egyetemen nagyhírű professzorai (pl. KÉZ ANDOR) előadásaiból, vagy a könyvek lapjairól megismert. Tudásban és tapasztalatokban bővülve már az ismeretlen vonzza: a szakszerűen alig kutatott környékbeli területek megoldatlan földrajzi kérdései izgatják, és első kísérletként belevág a Zagyva-völgy geomorfológiájának feldolgozásába. Az akarat, a vállalkozás, a lobogó lelkesedés hevíti-feszíti, hogy heti 26 – 34 órás tanítás után – a földrajz mellett szinte minden tárgyat oktat – rendszeresen terepi kutatómunkát végezzen. Ezek a belső tulajdonságok, a Mátra és környékének természetföldrajzi kérdései és pásztói középiskolásként megismert felesége kísérik és meghatározzák életét.
Czirbusz Géza (1853-1920) a magyar földrajztudomány egyik legellentmondásosabb alakja, talán legtudatosabban feledésre ítélt, illetve kényszerített személyisége. A magyar földrajztudományban ugyan nem egyedi esetről van szó, de Czirbusz teljesítménye és „feledtetése” eléggé nyilvánvaló ellentmondásban van egymással, ha az érdemi összevetést elvégezzük.
Magyar (HU) 
English (UK)