BULLA BÉLA EMLÉKEZETE 

Írta: Marosi Sándor

BULLA BÉLA 1906. szeptember 22-én született Keszthelyen. Középiskolai tanulmányait Keszthelyen, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Az 1928/29. akadémiai évet a berlini Collegium Hungaricumban töltötte. 1929-től CHOLNOKY JENŐ tanársegéde, majd adjunktusa a budapesti egyetem Földrajzi Intézetében. 1936-ban egyetemi magántanár, 1941 szeptemberében egyetemi nyilvános rendkívüli tanár és az Egyetemi Földrajzi Intézet igazgatója, 1944 szeptemberétől egyetemi nyilvános rendes tanár lett, s mint a természetföldrajz professzora, haláláig a tanítványok százait oktatta és nevelte. Tanárok, kutatók serege vallotta, vallja tanítójának, mesterének. 

Mint kutató tudós is kimagasló egyéniség volt. Neve egy korszakot fémjelez a magyar geográfiában, különösképpen a természetföldrajzban, első renden a geomorfológiában. Életműve egyenes folytatása, magasabb fokon való kiteljesedése annak az egyre felfelé ívelő fejlődésnek, amelynek főbb szakaszai a magyar geográfiában – a nemzetközi színvonallal lépést tartva, annak nem egyszer irányt is mutatva – a megelőző, HUNFALVY JÁNOS, id. LÓCZY LAJOS, CHOLNOKY JENŐ nevével fémjelzett korszakok. Vezető posztjuk azonos jellege ellenére azonban az általuk képviselt szakmai–szellemi központ működése egyénileg különbözött. HUNFALVY Magyarországon a földrajz első professzora a budapesti egyetemen, s mint ilyen nemcsak vezető egyéniség, hanem tudományunk sokoldalú művelője is. LÓCZY főleg geológiai–geomorfológiai, inkább elméleti irányzatot képviselt, s kutatásainak súlypontja a Balaton vidéke és a Közép-Dunántúl volt; eredményei zömmel geológiai természetűek. CHOLNOKY sokoldalúságával ellensúlyozta LÓCZY rendkívül alapos, igen elmélyült elméleti és főként geológiai irányvonalát, s a földrajz valamennyi ágának művelése mellett ragyogóan csiszolt nyelvezetével a geográfiának addigi legnagyobb népszerűsítőjeként ismerték el a maga korában. 

BULLA BÉLA fellépéséig azonban – legalábbis nálunk – már megszűnt a klasszikus értelemben vett unista geográfia; a tudományfejlődés a földrajzban is erős differenciálódásban mutatkozott meg. BULLA, mint a természetföldrajz professzora, még ezen a nagy tárgykörön belül is főleg a természetföldrajz gerincét alkotó geomorfológiát művelte, eredeti klimatológiai, vízföldrajzi stb. kutatásai, publikációi, eredményei kevésbé voltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna elmélyült ismeretei nemcsak az egész természetföldrajzban, hanem az egész geográfiában, sőt a rokontudományokban is. E nélkül ugyanis nem dolgozhatta volna ki nagyszerű és elismert geomorfológiai szintézisét, amelyet összehasonlító, funkcionális, dinamikus geomorfológia szemlélet néven ismerünk, s amely magában foglalja a korábbi évtizedek felszínfejlődési elméleteinek valamennyi haladó jellegű vonásán és eredményén kívül az atmoszféra és a hidroszféra, valamint a szilárd kéreg fejlődési és átalakulási folyamatának a földfelszínre gyakorolt hatását is. Úgyszintén nem írhatta volna meg e nélkül „Magyarország természeti földrajza” c. tankönyvét, amelyben – előző munkái folytatásaként is – igen jól megmutatkozik földrajzi szintézisre képes kiváló tehetsége. Nemcsak szűkebb kutatásterületének, a geomorfológiának, hanem a természetföldrajz minden ágának kitűnő művelője lehetett volna, de mindenekelőtt rendelkezett azzal a nem mindennapi adottsággal, hogy a rokontudományok és a földrajz egyéb ágainak eredményeit magas színvonalú, igényes földrajzi szintézisben foglalja össze. 

Sokoldalúságának és komplex szemléletének első bizonyságát említve: a szülővárosának is adózó doktori értekezésében a Keszthelyi-hegység földrajzát monografikusan dolgozta fel, a kor színvonalán kiváló módon. A hegység kialakulása, szerkezete, morfológiája, hidrogeográfiája, természetes növénytakarója, ezekkel összefüggésben éghajlata és talajai mellett bemutatta a településeket történeti fejlődésükben és jelen arculatukban, funkciójukban, gazdasági viszonyaikat, népességüket, a területhasznosítást a természeti adottságokkal összevetve. Kritikusan írt a társadalmi gondokról, a gazdasági bajokról, a lakosság egzisztenciájának a birtoknagysággal és a tulajdonjogi megoszlással való kapcsolatáról. A kezdő kutató BULLA 1928-ban is már figyelemreméltóan összegzi szemléletét, miszerint a Keszthelyi-hegység, mint egységes földrajzi táj, a tájalkotó elemek kapcsolatainak összefoglaló eredményeként alakult ki, ám az ide települt ember a fejlődésnek új irányt, a területnek más képet kölcsönzött. Az elkövetkező változásokra utalva dolgozatát így fejezi be: „az adott kép a Keszthelyi-hegységnek, mint földrajzi tájnak pillanatfelvétele”. Ez a megfogalmazás az eleve dinamikus szemléletű BULLÁról vall. 

A sikeres szárnypróbálgatás után már a harmincas években analitikus vizsgálatokra, fáradhatatlan terepkutatásokra alapulva gyors egymásutánban igen figyelemreméltó eredmények születtek a Duna és mellékfolyói völgyfejlődéstörténeti, teraszmorfológiai kérdéseinek, a periglaciális jelenségeknek, a magyarországi lösztakaró eredetének, elterjedésének, településviszonyainak feldolgozása során. Egymás után jelentek meg nagy jelentőségű, a későbbi kutatások számára alapvető, sok vonatkozásban ma is iránymutató és helytálló megállapításokat tartalmazó tanulmányai. 

Számos alapvető lösztanulmánya közül a Kárpát-medencéről az 1937–38-ban a Földtani Közlönyben németül megjelent munkájában a szintetizálás mellett programadó készsége, mértéktartása, szerénysége is megnyilvánul, amikor felhívja a figyelmet „a nyitott, megoldatlan kérdések egész sorozatára is. Különösen hazai löszeink elhelyezkedésére vonatkozóan csak akkor tudunk majd biztosabb, határozottabb véleményt nyilvánítani, ha a geomorfológiai megfigyeléseket bőséges és részletes kémiai, mechanikai és petrográfiai elemzés anyaga fogja támogatni.” Azért is sürgeti a további vizsgálatokat, „hogy a lösz fogalmi jegyeit szabatosan megállapíthassuk és a különféle löszfajtákat egymástól genetikus alapon megkülönböztethessük, mert az bizonyos, hogy ma még a lösznek, mint gyűjtőfogalomnak a neve körül nagy a zavar és a bizonytalanság, mert sokféle képződmény, löszszerű és a löszszerű képződmények sorozatának a típusos lösz csak egyik tagja”. „Szükség van részletes, a rokonszakmák képviselőivel való megegyezésen alapuló, tervszerű pleisztocén kutatómunkára nem csak morfológiai és geológiai, hanem archeológiai, paleontológiai, botanikai és paleoklimatológiai téren is.” „Sok részlettanulmányt követel még a lösz morfológiai kutatása, a szoliflukció és a lösz karsztosodása is.” 

Ezek alapján már mondhatjuk, hogy Magyarországon a modern negyedkorkutatás, a klimatikus geomorfológiai irányzat meghonosítója. Sohasem hanyagolta azonban el egyik felszínformáló tényezőt sem a másik javára. Gondosan mérlegelte valamennyi tényező szerepét, s jelentőségüknek megfelelően, adatokra támaszkodva értékelte őket. Ez nyilvánult meg már völgyfejlődéstörténeti–teraszmorfológiai kutatásaiban is, amikor az éghajlati és szerkezeti okokat tényleges szerepüknek megfelelően vette tekintetbe. Mindig azt hirdette, hogy a földfelszín formáinak fejlődése – zömmel – nem magyarázható egyféle erőhatással. 

A pleisztocén éghajlatváltozások hazai hatását felismerve már korán (1934) számol nemcsak a löszök, hanem a folyóteraszok képződésében is a klimatikus tényezők jelentékeny szerepével. A löszök és a folyóteraszok összevetésével foglalkozó tanulmányában is klimatikus és tektonikus okokat tüntet fel a teraszok keletkezésében. Világosan látja, hogy „a klimatikus okok bonyolultan komplikálódhattak és komplikálódtak is tektonikus mozgásokkal és a két hatás szerepét külön-külön kibogozni igen nehéz lesz”. Maga is nagy lendülettel végzi kutatásait, a „kibogozás” munkáját, s egyre fontosabb megállapításokat tesz. Megállapítja, hogy a teraszok kifejlődése és száma egészen eltérő a hegyvidékeken és a süllyedő alföldeken, utóbbi területeken a süllyedés miatt számuk is kevesebb és alacsonyabbak is. CHOLNOKY kétteraszos (városi és fellegvári) teóriáján túllépve fokozatosan hat–hét teraszt mutat ki a Duna és mellékfolyói völgyében, amelyek közül a magasabbakat a pliocénba sorolja, a magas árteret pedig holocén terasznak tekinti. Bár általában négy pleisztocén teraszról ír, mégis óv attól, hogy ezeket sablonosan azonosítsuk a jégkorszakok számával, s figyelmeztet a területenként mutatkozó eltérésekre, a tektonikus mozgások erősen variáló szerepére. 

Ugyanez a komplex szemlélet nyilatkozik meg nála akkor, amikor immáron évtizedes viták zajlanak le szerte a világon DAVIS geomorfológiai ciklustana és W. PENCK morfológiai analízisének követői között. BULLA feltárta mindkét irányzat tévedéseit, egyoldalúságát, s tagadva mindkét elmélet fejlődést gátló tételeit, megalkotta szintézisét, létrehozva az említett összehasonlító, funkcionális, dinamikus fejlődéstörténeti geomorfológiai szemléletet, amely alkalmas a természet sokoldalú, bonyolult, változatos gazdagságú felszíni domborzata fejlődéstörténetének megismerésére és magyarázatára. 

Ennek a haladó szemléletnek a megtestesítője, a helyes utat mutató BULLA lép elénk a negyvenes évektől s főleg élete utolsó tíz esztendejében megjelent munkáiban. A roppant gazdag termésből csak a legjelentősebbeket említve: akadémiai doktori disszertációja, „Általános természeti földrajz” c. egyetemi tankönyve, „A szilárdkéreg domborzata fejlődésének alapsajátságai és törvényei”, „A klimatikus morfológia területi rendszere”, „Az elmélet és a gyakorlat egységének kérdése és a hazai geomorfológiai vizsgálatok”, „A magyar földrajztudomány útja a felszabadulás óta”, „Folyóteraszproblémák”, „A magyar föld domborzata fejlődésének ritmusai az újharmadkor óta a korszerű geomorfológiai szemlélet megvilágításában”, „Néhány megjegyzés a tönkfelszínek kialakulásának kérdésében”, Quelques problèmes géomorphologique interglaciaires de la zone périglaciaire du Pleistocène”, „Magyarország természeti tájai” c. tanulmányai, „Magyarország természeti földrajza” c. egyetemi tankönyve. 

A nagy tudós élete halálos ágyáig odaadó munkában telt el. Utolsó, útmutató, korszerű tanulmánya „Harmadkori elegyengetett felszínek maradványai Magyarországon” címmel már a halála utáni napokban hangzott el e megemlékező sorok írójának felolvasásaként a Magyar Tudományos Akadémia által a Magyar Földrajzi Társaság fennállásának 90. és az MTA Földrajztudományi Kutatócsoport alapításának 10. évfordulója alkalmával rendezett Földrajzi Konferencián népes külföldi és hazai szakközönség előtt. Ebben élete utolsó korszakának kedvenc témájával, a tönkfelszínek keletkezésével foglalkozott. Már 1955-ben elhangzott akadémiai székfoglaló előadásában hangoztatta hazai középhegységeink harmadidőszaki tönkfelszíneiről, hogy: „nem davisi értelmezésű tönkfelületek, tehát nem valamely eróziós ciklus szenilis stádiumát jelző formák; nem elaggott térszínek, de nem is PENCK értelmezése szerinti elsődleges tönkfelszínek, vagyis az emelkedés és a letarolódás egyenlő értékéről tanúskodó egyensúlyi felszínek. Az ilyenfajta tönkfelületnek az erős mállás és felszíni leöblítés következtében törvény- és szükségszerűen ki kell alakulnia minden emelkedő vagy stabilis kéregdarabon olyan magasságig, ameddig a folyamatos tönkösödés kialakításához alkalmas éghajlat – tehát megfelelő hőmérséklet és csapadék – jellegzetes.” „… a tönkösödésnek Földünkön ez a leggyakoribb és legjellegzetesebb formája. Mellette a davisi és a pencki értelmezésű tönkfelszín képződés a korábbi véleményekkel ellentétben sokkal kevésbé jellegzetes”. Tönkösödési elméletét 1962. évi említett tanulmánya szintetizáló megállapításaiig egyre tovább fejlesztve és hazai viszonyokra alkalmazva, középhegységeinkben BULLA a felsőkrétától a középső miocénig az erózióbázistól függetlenül végbement trópusi tönkösödést, majd a helvéti kiemelkedés után a középsőpannonig szubtrópusi areális tönkösödést tételezett fel, amit a tektonikus mozgások átmenetileg azért megzavarhattak. Majd a felsőpannonig az areális erózió csökkent ütemével s egyre inkább mérsékelt övi lineáris erózióval számol. A felső pannóniai beltóhoz és a feltételezett felsőpliocén fluviolakusztrikus vízrendszerhez igazodó areális letarolás szerinte hegységperemeinken lenyesett hegyláblejtőket eredményezett. A pleisztocén nedvesebb szakaszában a lineáris erózió, a völgyképződés és a karsztos térszínformálódás, „a hideg-száraz periódusokban az időszakosan fagyott lejtőkön a szoliflukció, a krioplanáció és a korrázió, valamint a törmelékképződés és a laterális erózió hegylábfelszínek alakításával volt jellegzetes. A Zempléni-hegységben a Hegyalja, a Bükkben a Bükkalja, a Mátrában a Mátraalja, a Bakonyban a balatoni Riviéra és a Bakonyalja a legtípusosabb példái a jégkorszaki periglaciális hegylábfelszínnek.” A munkatársai és tanítványai eredményeire is támaszkodó területi vonatkozású fenti összegezése természetesen szintén finomult azóta, de trópusi tönkösödési koncepciója alapjában kiállta az idő próbáját. 

A tundrajelenségek, periglaciális formák kutatásában is újszerű eredményeket ért el, amelyek hozzájárultak tágabb tematikai síkon végzett munkássága sikeréhez, megállapításai igazolásához. Pl. a poláris és szubpoláris tundraképződményekre vonatkozó nemzetközi kutatáseredményeket már munkássága első időszakában adaptálta, s hasonló fosszilis periglaciális jelenségekre és formákra, kifagyással keletkezett törmelék felhalmozódásokra, „kőtengerekre” hazai kutatásai során mindig kellőképpen felfigyelt. 

Szintetizáló és elméletileg is útmutató, alapozó tájföldrajzi kutatásai, feldolgozásai, térképezései nélkülözhetetlenek az utókor számára is. A tájföldrajzban rendkívül otthonos, aktív tájkutató és tájkutatásokra folyton ösztönző, azokat irányító BULLA koncepciójából, szemléletéből ma is érdemes néhány gondolatot felelevenítenünk. A tájat az övezetes tagolódást mutató földrajzi burok taxonómiai egységének tekintette. 1962-ben megjelent tanulmányában is hangsúlyozta, hogy „őseredeti, teljesen természetes állapotban levő, tehát a társadalom hatásától, bizonyos fokú társadalmi átalakítástól mentes táj ma már nagyon kevés van a Földön”. „A korszerű földrajzi szemlélet csak társadalmi munkával többé-kevésbé átalakított természeti tájat ismer. Sőt, leghelyesebb, ha az esetleges félreértésekre alkalmat adó ’természeti’ jelző elhagyásával a földrajzi burok individuális területegységeinek jelzésére egyszerűen a táj megnevezést használjuk. 

Az ilyen értelmezésű táj „természettörténeti kategória”…”örök változásban, fejlődésben levő természeti egység, individuum: az elhaló és alakuló domborzati és hidromorfológiai formák, éghajlati és időjárási sajátságok, vízrajzi jelenségek, növényi és állati társulások egymásból fakadó, egymást feltételező, egymásra ható és visszaható együttese. Jelenéből lezárult múltjára és jövendő fejlődésére is lehet következtetni. A természeti táj tehát a tájalkotó (egyben tájalakító) tényezőknek fejlődésében ellentmondásos, diszharmonikus egysége.” Dialektikus szemléletre utaló olyan gondolatok ezek a tájfogalomról, amelyeket kiegészíteni tudtunk azóta, de cáfolni nem kellett. 

Arra is hangsúlyozottan tanított BULLA, hogy az egyes tényezők szerint elhatárolódó területegységeket ne nevezzük – pl. geomorfológiai, talaj- stb. – tájnak, hanem körzetnek. 

Kidolgozta Magyarország tájbeosztását is hierarchikus rendben, s térképén feltüntetett egységek szerint jellemezte azokat. Ezek az eredményei is alapul szolgáltak a hazai tájbeosztás kialakításához csakúgy, mint azokhoz a részletes, összetett, a társadalmi-gazdasági szférára is egyre inkább tekintettel levő regionális kutatásokhoz, amelyek eredményei a „Magyarország tájföldrajza” c. sorozat vaskos köteteiben öltöttek és öltenek testet. 

BULLA egész munkásságára jellemző „Az elmélet és gyakorlat egységének kérdése és a hazai geomorfológiai vizsgálatok” c. 1954-es tanulmányában megfogalmazott tétele, miszerint „a természeti erőforrások tudományosan megalapozott okszerű felhasználását” kell célul kitűzni, hiszen számos olyan emberi tevékenység ismeretes, amely mint tágabb értelemben vett természetátalakítás „tagadhatatlanul sok előnnyel (jár), … valójában azonban a földrajzi környezet életének ismerete hiányában sok esetben káros beavatkozás a természet rendjébe”. 

E több mint fél évszázados intelem egyre megfontolandóbbá, aktuálisabbá vált és örökérvényű. A természeti erőforrások-adottságok és társadalmi-gazdasági jelenségek-tevékenységek kapcsolatának kérdése, a célszerű környezethasználat egyre inkább tudományos és gyakorlati kérdés globális, regionális és lokális szinten is. 

BULLA tudományos tevékenységének bemutatása (pl. a Balatonnal kapcsolatos alapvető kutatásai, a különböző tájainkról publikált feldolgozásai, tudománytörténeti munkássága stb.) teljességében persze még címszavakban sem lehetséges ilyen rövid összegzésben. Összességében mindenképpen elmondható, hogy egész tudományos pályafutását jellemzi a megismerés vágya, az alkotó tudós nyugtalansága, ami állandó, céltudatos munkára ösztönzi. A szakirodalom kitűnő ismerete, kritikus szemlélete, bámulatos koncepció-készsége, ernyedetlen szorgalma, ötletgazdagsága, a mindenkor legfontosabb feladatokat kitűzni tudó képessége, a tanulmányaiban még meg nem oldott, de felismert problémák felvetése és a további vizsgálatokra való ösztönzés minden munkájára jellemzőek. Feladatokat kijelölő, programot adó munkái közül elég itt utalnunk „A magyar föld geomorfológiai kutatásának fő kérdései” c. tanulmányára. Eredményesen ösztönzött a természetföldrajz elmaradottabb ágainak művelésére, a tudománytörténeti kutatásokra, az elmélet és gyakorlat közötti kapcsolat megteremtésére és szorosra fűzésére. 

Említett kiváló tulajdonságai és adottságai révén azok az élete utolsó, betegségével és ebből következő mozgásképtelenségével terhes éveiben írt tanulmányai is becsesek, amelyekben egyébként itt-ott érezhető a terepmunkálatok, személyes tapasztalatok és egyre inkább igényelt anyagvizsgálatok, új, egzakt kutatásmódszerek alkalmazásának hiánya. Amikor azonban az analitikus vizsgálatokat végző kutatók egyre inkább ilyen új módszerek alkalmazására tértek át, az ő tapasztalatainak gazdag tárházából még mindig tellett koncepció nyújtására, új feladatok kijelölésére. Ennek igazolására elegendő élete említett utolsó munkájára hivatkozni. 

A dolog természeténél fogva egyes megállapításaival, eredményeivel természetesen már azok megszületésénél sem értett egyet minden kortársa, s számos gyümölcsöző vitát folytatott kartársaival. Még több megállapításával lehet vitázni – szintén a dolog természeténél fogva – az idő múlásával, hiszen a tudományos megismerés szüntelenül előre halad. Egy azonban vitán felüli: korának mércéjével mérve, tanulmányait egyenként és összesen az illető kor tudományos szintjén megítélve, szinte kivétel nélkül valamennyi igen értékes gyöngyszemnek bizonyul. 

Nem egy megállapítását később az új adatok, kutatáseredmények tükrében ő maga revideálta, ami szintén törvényszerű; s így korábbi eredményeit továbbfejlesztette, kiegészítette, időről időre gazdagította. Nagyon örvendetes, hogy saját tudományos eredményei – a nemzetközi szakirodalom kitűnő ismeretében, annak tananyaggá formálásában, közkinccsé tételében megnyilvánult egyetemi oktatói tevékenysége révén és során – is beépültek, és mindmáig jelen vannak földrajzi felsőoktatásunkban. Magas színvonalú egyetemi tankönyvei sorát a MENDÖL TIBOR professzortársával 1947-ben publikált, s valamennyi tanítványa által „bibliaként” forgatott, tanulmányozott „A Kárpát-medence földrajza” c. terjedelmes (610 p.), rendkívül alapos, teljes földrajzi szintézisként használt alapmű nyitotta meg, amit számos más – köztük a már említett általános és regionális, hazai és külföldi témájú – tankönyv követett. Tanártovábbképzést, tudományos ismeretszerzést szolgáló, szemléletformáló írásai, többek közt rádióban is elhangzó előadásai a földrajzi közművelődést, tudatfejlesztést is nagymértékben szolgálták. Elhivatott pedagógusként persze elsősorban, mint – több mint két évtizeden át – a budapesti egyetemen a természetföldrajz professzora, haláláig kitűnő felkészültséggel, elmélyült tudással, lebilincselő előadásmóddal oktatta és nevelte a földrajztanárok százait. Elévülhetetlen érdeme, hogy tanítványainak nemcsak megtanította, hanem meg is szerettette a földrajzot, nemcsak ismeretekkel ruházta fel őket, hanem gondolkodásra, a természeti jelenségek közötti oksági kapcsolatok, a bonyolult, de törvényszerű összefüggések felismerésére nevelt, felruházta őket a természet megismerésének tudományos módszereivel. Mint professzornak a nagysága abban jut leginkább kifejezésre, hogy iskolát teremtett maga körül, amelynek tagjait táplálta tudása bővizű, kiapadhatatlan forrásából. Tanítványai nemcsak az iskolákban, hanem a kutatóintézetek, állami szervek legkülönbözőbb helyein igyekeztek a Mester tanításait gyümölcsöztetni. 

BULLÁnak, a tudós kutatónak, kutatóintézeti igazgatónak, tanszékvezető egyetemi professzornak elévülhetetlen érdemei vannak a működési gyakorlatot is szolgáló magyar földrajztudomány megteremtésében. Legjobb kortársaival együtt munkálkodott a geográfia szervezeti kereteinek megteremtésén, a földrajzi kutatómunka szervezésében és irányításában. 

A Magyar Földrajzi Társaság – amelynek 1928 óta megbecsült tagja, 1934 óta választmányi tagja, nemzetközi konferenciákon többször delegátusa volt – különösen sokat köszönhet neki. Az 1946–1952 között szünetelő működésének újraindítását szorgalmazta, majd az 1952-ben működését újrakezdő Társaság elnökeként tevékenykedett a szervező és irányító munkában. Szervező és irányító szerepet játszott az akadémiai földrajzi tervmunkálatok keretében folyó területi kutatásokban. A példamutató Mester a gyakorlati igényeket felismerő vezető geográfus felelősségével irányította tanítványainak és munkatársainak figyelmét a tájkutatásokra és a természetföldrajz kevésbé művelt ágazataira. 1953-tól fél évtizeden keresztül az Akadémia Földrajzi Bizottságának elnökeként, 1954-től haláláig az MTA Földrajztudományi Kutatócsoport igazgatójaként, az intézmény folyóiratának főszerkesztőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar geográfia irányításában, a földrajzi kutatások szervezésében, a Kutatócsoport – tanítványaiból verbuválódott – fiatal természetföldrajzos kutatógárdájának nevelésében. Főleg ez utóbbi gárda szerencsés tagjai tudjuk igazán, mit jelentettek bölcs útmutatásai, tanácsai, ösztönzései, példaadó buzgalma, tudományszeretete; leginkább közvetlen munkatársai tudhatják, milyen nehezen volt nélkülözhető mélységes humanizmusa csakúgy, mint a kerek asztalnál vagy a terepen folytatott beszélgetések, atyai barátsága, szeretete, amely csak őszinte tiszteletet, hálát és mélységes viszontszeretetet válthatott ki. Soha nem parancsolt és utasított, de olyan légkör alakult ki körülötte példamutatása által, hogy senki sem tudott mást tenni, mint lelkiismeretesen és becsülettel dolgozni, s nem volt munkatársainak nagyobb büszkesége, mint dicsérő, elismerő szavait hallani, biztató, meleg tekintetét látni. Elismerést pedig épp olyan örömmel adott, mint amilyen örömmel fogadott. Minden elismerés szárnyakat adott neki már akkor is, amikor beteg volt, s munkalendülete egyre csak fokozódott. Örült a – néha talán terhes, több munkát jelentő – funkcióknak is. Professzorként a Művelődésügyi Minisztérium Földrajzi Szakbizottságának elnöki feladatkörét is ellátta, akárcsak – jeles ismeretterjesztőként – a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Földrajzi Szakosztálya elnöki tisztét, utóbbit haláláig. 

A fenti – korántsem teljes felsorolást tartalmazó – elismeréseken, tisztségeken kívül BULLA jelentős tudományos és oktatói, tudományszervezői tevékenysége, eredményei megbecsülést szereztek számára már életében. Állami és tudományos kitüntetés, hazai és külföldi tudományos társulatok, egyesületek vezetőségi, ill. tiszteletbeli tagsága, számos vezető, felelős szerepkör betöltése jutott méltán osztályrészéül. A Magyar Tudományos Akadémia már 1946-ban, 40 éves korában levelező tagjává választotta, amit azonban 1949-ben sok más – köztük geográfus (CHOLNOKY JENŐ, MENDÖL TIBOR, PRINZ GYULA) – akadémikushoz hasonlóan visszavontak (a rendszerváltást követő rehabilitációkig), s BULLÁt tanácskozó taggá minősítették. Őt azonban – az ötvenes évek elején az új rendszer szabályai szerint végigjárva a procedúrát és előbb akadémiai doktori fokozatot szerezve – tudományos teljesítményei alapján 1954-ben ismét az Akadémia levelező tagjává választották. 1955-ben Munka Érdemrenddel tüntették ki. A 90 éves Magyar Földrajzi Társaság jubileumi közgyűlésén a Lóczy Lajos emlékérmet adományozta neki. 

Örült a nemzetközi megtiszteltetéseknek is, bár azokat – szerényen – a magyar geográfia megbecsülésének tekintette: 1955-ben a Lengyel Földrajzi Társaság, 1956-ban – jelenlétében – a Bécsi Földrajzi Társaság választotta tiszteletbeli tagjává. 1956-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Rio de Janeiróban a XVIII. Nemzetközi Földrajzi Kongresszus munkájában vett részt, az IGU Periglaciális Morfológiai Bizottsága levelező tagjává választotta. Mindezekben az elismerésekben méltán részesült, hiszen egész életművével rászolgált ezekre, és külföldi útjaival is a magyar geográfia hírnevét öregbítette, eredményeit ismertette el. 

BULLA BÉLA fáradhatatlan buzgalommal ápolta a hagyományokat. Több tanulmányában foglalkozott értékelő hozzáállással és szeretettel a geográfia régi nagyjaival, s állandóan szorgalmazta a tudománytörténeti kutatásokat. Eme ajánlásai is elvetett nemes magként termékeny talajra találtak, amit szakirodalmunk utóbbi évtizedekben megjelent tételeinek hosszú sora, s emellett pl. az érdi Magyar Földrajzi Múzeum egyre gazdagabb szakanyaga, benne BULLA BÉLA emlékei is tanúsítanak. 

Mérhetetlen fájdalom, hogy évtizedek óta már Ő sincs az élők között, de bizton tudjuk, hogy a magyar geográfia halhatatlanjai sorába lépett. Non omnis moriar – mondhatjuk róla fenntartás nélkül. Életműve áll, a kortársak, a tanítványok, az utódok számára kiapadhatatlan forrás és ápolandó gazdag hagyaték. Élete, munkássága világító fáklya azon az úton, amelyen a magyar geográfia a haladó hagyománykényt tisztelt elődök nyomdokain egyre magasabbra tör, és mind előbbre jut a BULLA BÉLA által oly forrón szeretett magyar föld megismerésében, a természet erőinek feltárásában és a magyarság javára való felhasználásában.